Az idei évad egy helyi alkotó, a fiatal Ujhelyi Sándor festőművész kiállításával vette kezdetét a Nadányi Zoltán Művelődési Központ Bihar Vármegye Képgalériájában. Első pillantásra: fák. Élettől vibráló, üde zöldek, nyugodt, méltóságteljes barnák, tiszta fehérek. Sokszor beszélgettem a művésszel a kiállítást megelőzően művészetéről, ezen eszmecserék s a látott képek hatására különféle benyomások alakultak ki bennem, melyeket szeretnék megosztani Önökkel. Bizonyára akad olyan lélek, kinek nyitott a szíve, hogy befogadja, s talán szomjazik a lelke a tiszta forrás után.
Folyton fürkésszük az élet titkait, görcsösen érteni, tudni akarjuk annak összefüggéseit és csodálkozunk, hogy falakba ütközünk. Könyvtárnyi irodalmat, tényanyagot raktározunk zavarodott elménkben, mert elhitetjük magunkkal, hogy közelebb visz a megoldáshoz, s megfejthetjük az élet értelmét. Bonyolult filozófiai képzetekkel azonosulunk, illúzióvilágokat építünk, álbiztonságba helyezve ez által lényünket, mégis csalódottak leszünk. Szabadság után sóvárgunk, mégis hitrendszerek börtönébe zárjuk lelkiségünket. Végül belebetegszünk a lelki talajtalanságba és zavarodottságba. Szétesettségünkben az egységet, harmóniát, életünk teljességét szomjazzuk. Mégsem találjuk az oda vezető utat. Talán, mert rosszul keressük. Félelmünkben, melyet titkolni igyekszünk a világ és magunk előtt, uralmunk alá hajtjuk a természetet, nem alázatos tisztelettel fordulunk felé, hanem kizsákmányoljuk, mert  elhomályosodott tekintetünk elhiteti velünk, hogy biztonságos számunkra a hatalom fényében tetszelegni. És persze végtelenül sajnáljuk magunkat, mert az élet igazságtalan, a természet pedig időről-időre arcul csap minket arcátlanságunkért. Gőgösségünkben nem vesszük észre, hogy a természet, tőlünk függetlenül, tökéletes harmóniában létezik. Nézzünk csak meg egy fát! Nem ismer öncélúságot, nem szorítja ki önzésből fa-társait a létezésből. Önmaga fizikai megnyilvánulásán messze túlmutat, mert tudja életének valódi, magasabbrendű értelmét. Nem önmagáért létezik, hanem az életet szolgálja, alázattal és végtelen türelemmel. Sűrű lombkoronája madarak otthona, csodálatos zöld leveleivel az élethez elengedhetetlen, friss oxigént biztosít a föld élőlényei számára. Ideje lejártával, készséggel, zokszó nélkül áldozza fel magát az életért. No persze ez így nem teljesen igaz. A lélek és a szellem állapotának, fejlettségének, tisztaságának stációi vannak. Ki itt, ki ott tart a fehérhez, a fényhez vezető úton, aminek igazából nincs is jelentősége, csak időbeli tényező ez a különbség, ami emberi találmány. Ha valaki már keresi az utat, mely a célhoz, az élet teljességének megragadásához vezet, felismeri, hogy a legfőbb, legtisztább tanító: maga a természet. Tisztán hordozza minden eleme az élet törvényszerűségeit, együtt áramlik az élettel, nem lázad, mert tudja, önmagában nem létezhetne, csak a természet többi elemével összefüggésben, kölcsönhatásban. Nekünk, embereknek pedig nem az a feladatunk, hogy Istent játszva legyőzzük a természetet és embertársainkat, hanem, hogy alázattal felnőjünk hozzá és megértsük, mi sem létezhetünk a másik nélkül. Ha végigjátszottuk az élet játékát, úgyis lelkünk érdemei szerint kerülünk vissza az élet állandó körforgásába. Megtisztulva szenvedéseinktől a zöld által, belegyökerezve a barnába, előbb vagy utóbb, úgyis mind a fehérbe jutunk. Én ezt tanultam Ujhelyi Sándor berettyóújfalui festőművész alkotásaitól, vagy legalábbis az én lelkemnek erről meséltek…

Szatmári Kinga